Vajon egy írónak miért és hogyan kell kivonulnia a megszokott életéből, elzárkóznia akár napokra, hetekre is, hogy elérje az alkotói állapotot, az ihletet? Gerőcs Péter több mint húsz éve alkot aktívan: négy regény és két novelláskötet szerzője, 2024-ben jelent meg Szembenézni a tehetségtelenségünkkel című esszékötete, amelyben az alkotás technikai folyamataival, az azt befolyásoló körülményekkel és természetesen az ötletszerzés lehetőségeivel is foglalkozik. A Mi az ihlet? interjúsorozatban arra keressük a választ, hogy mit jelent az ihlet ma, és lehámozva az elavult jelentésrétegeket hogyan korszerűsíthetjük a fogalmat.
KULTer.hu: Szerinted mi a baj az ihlet fogalommal? Azért kérdezem, mert a Szembenézni a tehetségtelenségünkkel című esszékötetedben egyszer sem használod az ihletet, miközben mégis sok jellemzőjét érinted, mintha inkább így járnád körül a ki nem mondott vagy más szavakkal helyettesített fogalmat.
Az ihlet kifejezés történetileg erősen terhelt. Van az egésznek egy tizenkilencedikszázadias íze vagy jelentésfelhője, amitől száz éve minden élő szerző szabadulni igyekszik. Ez talán a zsenikultusszal, az irracionális elemek belekeveredésével függ össze, az érzés- és érzelemkultusszal, a szubjektivizmussal. Ezek pedig
a mai alkotói attitűd szerint a dilettantizmussal kapcsolódnak össze.
Nem azt mondom, hogy ez így helyes, így van, vagy hogy egyáltalán az ihlet eredetileg ezt jelentené, a te fogalomrehabilitációs törekvéseid remélhetőleg ezt majd tisztázzák, csak azt, hogy van egy ilyesfajta ráíródás. Az ihlet szó elhangzásakor nagyon erősen válnak hallhatóvá ezek a felhangok, vagy szinte már csak ezeket halljuk, ezért kerültem és kerülöm némi óvatossággal a kifejezést a mai napig.
KULTer.hu: Arról írsz, hogy az ötletben van egy mozzanatosító elem, amely kibomlik egy egész regénnyé. Ez azon múlik, hogy valaki valamiben megérzi az érdekeset, a különöset, de szándékosan nem szabad keresnie. Azt pedig leszögezed, hogy hangulatból nem születik regény. Ez azért érdekes, mert például a vers sok költő leírása alapján pont a hangulatból születik. Ez a különbség talán az eltérő nyelvműködésből fakadhat. Amíg a lírában a szavaknak a pontos jelentést elbizonytalanító, tehát jelentéskört tágító rétegzettségét használják ki a költők, addig a próza a szóhasználatban a pontos jelentésekre koncentrál, amelyek a regény nyelvi világán belül kapcsolatba lépnek egymással, és ez a fajta jelentéskonstelláció váltja ki az értelmezésbeli elmozdulásokat, a mű időtlenségét. Ami kibomlik az általad emlegetett ötletből, az a mű nyelvi konstrukciója felé mutat?
Ez mindig változik. Az ötletnek van egy születése. Amikor a szerző már rendelkezik némi tapasztalattal a nagy formát érintő ötletet illetően, hamarabb ismeri fel, mikor támad rá vagy sarjadzik benne az ötlet.
Természetesen különbséget teszünk ötlet és ötlet között.
Más a jellege, a súlya egy olyan ötletnek, amely a délutáni tennivalók rendszerezésére vonatkozik, és más a tőkesúlya a regényötletnek. Mondom, utóbbinak már a felismeréséhez is idő kell. A kérdésedre visszatérve, ez irányulhat egy figurára, egy nagy átváltozásra, egy forradalmi helyzetre, sok mindenre, de talán kevésbé nyelvileg meghatározott, mint a vers esetében. Ezt úgy mondom, hogy verset nem írok. Mindezzel nem azt mondom, hogy a regény ne a nyelv anyagából vétetne, hogy ne lenne telis-tele nyelvi megalkotottsággal, noch dazu nyelvi ihletettséggel, csak talán ez a viszony közvetettebb, mint a vers esetében. Egy regényötlet nem születik, mert nem születhet egy érdekes szókapcsolatból. Egy versötlet talán igen. Egy hangulatból vagy egy röpke állapotból sem.
Az epikus műfajoknak a sűrű változásból kell kiindulniuk.
Nagy keserűséggel tapasztalom, hogy a fiatalabb írónemzedékek ezt nem tartják szem előtt. Tehát a legjobb az, ha az ötlet sem egy statikus állapottal asszociálódik, hanem valami olyannal, ami változik már az elgondolásban is. Egy változót kell tudni elgondolni. Ez a probléma prózában a legnehezebb, és bizton állíthatom, a legérdekesebb is.
KULTer.hu: Sokat emlegeted, hogy a tudattalanban kavargóból jön létre a mű, és a tudat bekapcsolása bizonyos szinten már ellehetetleníti az alkotói folyamatot. Ez összefügghet a mű stabilizálhatatlan interpretációs terével?
Lehet, hogy ez annak a pandanja, vagy azzal valamilyen szorosabb összefüggésben lévő analogonja. Az biztos, hogy a mű interpretációs tere, amennyiben igyekszünk elkerülni az úgynevezett esztétikai platonizmust, nem lezárt, nem befejezhető, ráadásul, ahogy mondod is, mozgásban van. Akárcsak ha ugyanazt a verset elolvasom kedden, majd szombaton, más verset olvastam.
Az ihletettség bonyolult dolog.
Ha ötletbőségnek képzelem el az ihletettséget, márpedig meggyőződésem szerint az, akkor kérdés, hogy ötletszülésről beszélünk vagy ötletszületésről. Mi az ágencia? Van-e beleszólásom, mikor jön az ötlet? Belőlem születik vagy kívülről érkezik? Ha belőlem születik, van-e ráhatásom? Ha külső tényezők is meghatározzák, vajon stimulálható-e? A saját tapasztalataim velem azt mondatják, hogy
az ötlet elsősorban intellektuális tevékenység, és az anyaga vagy a genezise mindig belső,
de olyan módon, hogy az egy bonyolult közvetettségen keresztül sok esetben külső tapasztalatokból is származik. Vagyis egy utcai élmény, egy babakocsit toló anyuka és a babakocsiban hápogó kisgyerek az elraktározás és feldolgozás processzusainak köszönhetően előbb belsővé válik, majd potenciális ötletforrássá a millió egyéb ötlet között.
Emellett azt is sejtem, hogy az ötlet „belülről tör ránk”, vagyis nincs közvetlen ráhatásunk, de némileg stimulálható.
Ha viszont készenlétben vagyunk, mint a medve a gyorsvizű folyam felett, hogy a nagy kavargó formátlanságból kiugró ötletre lecsapjunk, biztos, hogy nem fogunk sikerrel járni, és jó esetben is csak egy elnyűtt bakancs akad a mancsunkba.
KULTer.hu: Amikor arról írsz az esszékötetedben, hogy az írónak van egy polgári és egy alkotói léte, akkor ez azért is fontos, mert az egyikben az életét alkotja, a másikban pedig felül kell emelkednie önmagán, hogy alkothassa a művét? Erről a gondolatról mindig eszembe jut Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye, amelyben a festő szereplő nem él, mert a művein dolgozik, Dorian pedig magát alkotja az életen keresztül, amely később tükröződik is a róla festett képen. Számodra miért fontos a kettő szétválasztása? Ne érintkezzenek az élet és a mű szerkezeti kialakításai? Térbeli és időbeli zárvány kell az íráshoz, ezt írod az esszékötetben. Ez összefügg azzal, hogy a mű is tértől és időtől független nyelvi formát kapjon?
Igen, nekem fontos a klauzúra, az átszűrődésektől mentes közeg. Hogy hónapokon és éveken át egyetlen bonyolult gondolatot tudjak gabalyítani, szükséges az elvonulás, az elszigetelődés. A vidéki kis házikómban internet sincs.
Nem mellesleg a net az egyik legnagyobb kerékkötője az ihletettségnek.
Irgalmatlan zaj tör be rajta, na meg a saját késztetéseink és kényszereink. Az állandó újracsekkolás, a posztolás, a like-gyűjtés, a tájékozódás hamis kényszere. Ha ellepnének az otthoni tennivalók, ugyanúgy nem tudnék a munkára összpontosítani. Én nem vagyok képes arra, ahogy apám dolgozott, aki több tucat matematikai szak- és tankönyvet írt úgy, hogy nemcsak a bátyám és én, hanem sokszor a környékbeli haverok is átjöttek, és ott visongtunk a háta mögött. Őt ez nem zavarta, képes volt kizárni a külvilágot. Engem még a légyzümmögés is kizökkent, úgyhogy muszáj vagyok kizárni mindent. Amióta apa lettem, nincs lehetőségem hetekre vagy hónapokra kivonni magam a budapesti életemből, de a feleségemmel abban megállapodtunk, és Márti ebben nagyon támogató, hogy
minden hónapban elvonulhatok az alkotóházamba öt napra.
Ez nekem többé-kevésbé elég. Ezek a sűrű egyedüllétek, és főleg a gyerek előtt, amikor ezek nem öt napok, hanem akár több hetek, néha két-három hónap is volt, beleivódnak a gondolkodásodba. Ez egy másik ritmus, egy másik létállapot.
KULTer.hu: Egy interjúban említed, hogy Nádas Péter elvonultan él, és ez akkor is látszik rajta, amikor megjelenik valahol, olyan mintha távol lenne, önmagába záródva szólalna meg. Az eddigi kutatásaim szerint ez az ihletett állapot egyik jellemzője. Nádas a Szépírás mint hivatás című esszéjében elutasítja az ihlet fogalmát az elavult jelentésrétegei miatt, és lecseréli a koncentrációra. Elítéli, amikor az írás körülményeiről faggatják, mert a nyelvvel való kapcsolatba lépés, formálás a lényeg szerinte. Én megkísérlem azt állítani, hogy nem is az elvonultság váltja ki mindenképpen ezt az állapotot, az ihletettséget, hanem a nyelvben való létezés. A te esetedben milyen arányban válik fontossá a körülmény és a nyelvi munka az ihletetté válás szempontjából?
A körülményről már beszéltem, ez a csönd szigete. Majdnem a némaságé. Ez pedig éppen ahhoz kell, hogy igen, kapcsolatba lépjek a nyelvvel. MZ/X… MZ/X, jelentkezz! MZ/X… MZ/X, jelentkezz! Valahogy így. Ez tényleg egy kapcsolatfelvétel, de számomra nem egészen úgy, ahogy Nádas mondja. Ő koncentrációról beszél. A koncentrációnak te vagy az ágense. Lényegében eldöntheted, ha nem vagy részeg vagy fáradt, hogy mikor kezdd el és meddig tartson. Ezzel szemben
számomra a nyelvvel való kapcsolatfelvétel furmányosabb, van egy kiszámíthatatlansága.
Van, amikor nehezebben veszem fel vele a kapcsolatot, van, amikor könnyebben. Persze akkor is lehet írni, amikor nem áll fenn ez a kapcsolat vagy csak részlegesen áll fenn, de hát akkor minek? Egyébként amikor fennáll, olyan elektromossága van, hogy egy-két óra után ki kell ugranom a helyzetből, és elszaladnom füvet nyírni vagy kávészünetet tartani, mert tovább nem elviselhető, akármennyire eufórikus is.
KULTer.hu: Te magadon tapasztalod az írói létforma személyiségtorzító hatását? A személyiség változását is az alkotói időszak egyik jellemzőjeként ragadod meg. Nem lehet, hogy itt arról van szó, hogy az alkotásban a személyiség eltűnik, átadja a helyét a nyelvnek, és aztán darabosan, fokozatosan tér vissza, amely egy különös tapasztalat?
Nem tudom, hogy ez torzulás-e. A torz egy terhelt, ráadásul negatív előjellel terhelt kifejezés. Azt mondanám, hogy máshol vagyok, körülbelül úgy, mint az űrhajós. Igen, miután visszatérek a sztratoszférába, majd a kilövőállomás közelében landolok, aztán a transzport visszavisz a bázisra, satöbbi, lassan reaklimatizálódok. Ez így működik. Ám
a nem-itt-létben, ebben a sehol-levésben vagy túlnan-létben, és az alkotás máris rokonértelmű a halállal, a személyiség lassan változik,
átalakul. Nehezen észrevehető, apránként történik, de ha az ember éveken, évtizedeken keresztül lép ki adott időre a társadalom zajából és kering a nagy semmiben, akkor ez a tapasztalat, a figyelemnek ez a csöndje egyre többet fog kiterpeszteni a lelkéből, végül már kifejezetten sokat követel magának.
Az interjúsorozat az Ihletforrás YouTube-csatornán megjelenő Mi az ihlet? podcast rövidebb, írott változata.
A fotókat Ágoston Enikő Anna készítette.
